A poszt, amelyben kiderül, hogy mennyire kelet-európai vagyok

Kanyarodjuk vissza  még egy utolsó bejegyzés erejéig a holland munkakereséshez; abszolút nem általánosítható, hiszen magamnak nehezítettem a pályát. Az előzményekről itt olvashattok: a munkakeresésről és a vállalati kultúráról
Aztán remélem most egy darabig hanyagolhatom ezt a témát. 🙂

Azok számára, akik nem követik annyira részletekbe menően a blogot; számomra a legalapvetőbb feltétel a munkakeresésnél az volt, hogy ne kelljen mindent előről kezdenem, azaz mindenképpen a szakmámban szerettem volna elhelyezkedni, körülbelül hasonló szinten, mint Magyarországon. Kb három hónap keresésre számítottam, helyette 2×10 hónap lett. (N, aki teljesen más szakmában dolgozik, viszont hasonló szenioritású, neki a három hónap simán bejött).
Viszont, mint kiderült, ez nem csupán azon múlt, hogy ő hiányszakmában dolgozik, míg a marketinget nem kiejezetten lehet annak tekinteni.

Szóval az első 10 hónap után végül egy hat hónapos fix szerződés jött össze, ahol egy kismamát kellett helyettesíteni. Hollandiában nagyon sokan dolgoznak “interim” munkakörben, ami azt jelenti, hogy vagy egyéni vállalkozóként vagy nagyobb munkaközvetítő cégen keresztül 3-6-12 hónapra töltenek be munkaköröket mindig más és más cégnél, ahol épp szükség van rájuk. Szerintem egy fokkal jobb  vagy legalábbis biztosabb, ha ezt egy nagy cégen keresztül csinálja az ember, mert a második fix szerződés után kötelező határozatlan munkaidőre alkalmazni, de sok szabadúszóval dolgoztam/dolgozok együtt, akik pedig pont azt a szabadságot szeretik, hogy adott esetben két munka közt tarthatnak egy hónap szünetet, amikor éppen a trópusokon nyaralnak, és nem mellesleg azt a munkát vállalják el, amelyiket szeretnék. Szabadúszóként egyébként több pénzt is kapnak ugyanazért a munkáért, hiszen a munkaközvetítő nem veszi le a saját részét.

Bár én borzasztóan utáltam ezt a foglalkoztatási formát, kétségtelenül vannak előnyei mindenki számára. A szülési szabadság itt össz-vissz négy hónap, így erre az időszakra a leggyakoribb, hogy interim munkaerőt keresnek. Ez jó a kismamának, mert látja, hogy tuti, hogy megtartják a helyét, van hova visszajönnie. Jó mindenki másnak a cégnél, mert a munka nem áll le, valamint nekik se kell szétosztani a kismama munkáját maguk közt. Persze van némi kényelmetlenség, amíg betanul, viszont a nagyobb cégeknél általában elég sok interim pozi van, úgyhogy sok ilyen munkavállaló a cégen belül vándorol egyik helyről a másikra, akár sok évet eltöltve ugyanannál a vállalatnál.
Első ránézésre úgy tűnhet, hogy azért ebből inkább a cégek profitálnak illetve az állandó munkavállalók, viszont van egy nagy “előnye” az interim munkának: az abszolút zéró felelősség. Az interim munkavállaló szépen elmolyol a projecteken, ha nem dől össze az egész, akkor az már szuper, legyen kedves és barátságos és ne feszegessen kínos kérdéseket. És ez nagyon sokmindenkinek tetszik, főleg itt, ahol azért az emberek nem a munka hősei és nagyon ügyelnek a work-life balance-ra.
Sajnos pont ez volt, ami nekem nem működött: egy részről, hogy a holland munkahelyi kultúra amúgy sem nagyon pörgős, viszont emellé hat hónapig dolgoztam egy maximálisan értelmetlen projecten, ahol rajtam kívül az igazgató és a VP is épp interim volt, ergo senki nem volt képes semmilyen döntést meghozni. Mondjuk nem is várták el tőlem, hogy megkérdőjelezzem a project létjogosultságát, csak csinálgassam. 🙂

Interim munkát egyébként jóval egyszerűbb találni, mint állandót, főleg, ha az ember már bekerült a “körbe”, akkor a munkaközvetítő cégek egy idő után maguktól hívogatják az embert, még engem is, pedig nekem csak egy ilyen munkám volt.

Ezután én is elmentem szülni, és egyel bővítettem a munkakeresési feltételeimet, miszerint nem szeretnék még egy interim munkát. Nekem ez sehogy nem testhezálló, hogy melegedni járjak be egy munkahelyre; így megnyertem a következő tíz hónapot munkakeresésre (gyerek mellett amúgy jóval nehezebb a keresés, már csak logisztikailag is megszervezni az interjúkat).

Az előző munkahelyem, ha másra nem , arra jó volt, hogy kapjak GYES-t, megismerjem a holland vállalati kultúrát és a hollandok munkához való hozzáállását, miszerint, az elsődleges, hogy mindenki érezze jól magát és az egész legyen olyan, mint egy nagy család. Mivel korábban az interjúkon én nyilván nem ezt kommunikáltam magamról, hanem sokkal inkább az eredményorientáltságot, ezért úgy döntöttem, hogy hát jó, akkor majd mondom azt, amit hallani akarnak. 🙂

Ezen kívül sikerült elbeszélgetnem N cégének az elnökével, akitől tanácsot próbáltam kérni, hogy növeljem a sikerrátámat az interjúkon. Ugyanis sajnos egyik cégtől sem kaptam használható visszajelzést az interjúk után, csak a szokásos “bullshit”-et, miszerint nagyon jó vagyok, de hát mégis a másikat választották (a legjobb, az volt, amikor még azt is elmondták, hogy hát a kevésbé tapasztaltabbat vették fel… ezzel aztán pláne nem tudtam mit kezdeni). Szóval az ígéret az volt, hogy csinálunk egy próbainterjút, és akkor ő majd elmondja a frankót. Mondtam, hogy oké, pont erre van szükskégem, végül is a hollandok azt mondják magukról, hogy direktek.

A próbainterjú után, az elnök vakarja a fejét, hogy hát, ő igazán nem tud semmit mondani, ha lenne nyitott pozija, felvenne (ami szintén bullshit, mert egy évvel korábban volt nyitott pozija, amire jelentkeztem is, de még az első körbe se kerültem be, ami utólag mondjuk kiderült, hogy nem is baj 🙂 )
Szuper, ezzel nem vagyok beljebb, akkor majd kérdezek én:

  • Lehetséges, hogy azért nem kapom meg a munkát, mert a tapasztalatom főleg Közép-Kelet-Európára korlátozódik? – Neeeem, mi hollandok nagyon toleránsak vagyunk mindenkivel szemben – Értem. Pedig ez rendszeresen felmerülő kérdés az interjúkon, hogy nincs-e esetleg nyugat-európai tapasztalatom. – Háááát, tulajdonképpen, lehet, hogy vannak, akik azt gondolják, hogy Kelet-Európa nem úgy működnek a dolgok, mint Nyugat-Európában, és azért inkább a nyugat-európait veszik fel. (Ezzel amúgy sok mindent nem tudok kezdeni, m ez egy tény, hogy kelet-európai vagyok)
  • Lehetséges, hogy azért nem vesznek fel, mert nő vagyok? – Neeeeem, mi hollandok nagyon toleránsak vagyunk mindenkivel szemben, a nőknek ugyanolyan jogaik vannak. – Értem. Pedig az esetek majdnem mindegyikében megkérdezték, hogy én tulajdonképpen miért jelentkezek egy teljes munkaidős állásra (Hollandiában a nők több, mint 85%a részmunkaidőben dolgozik). – Hááááát, lehetséges, hogy ebben az esetben azt lehetne hazudni mondani, hogy mert a férjem dolgozik részmunkaidőben. (Ezek után mondta N, hogy ez hihetetlen, hogy  itt melegként nagyobb esélye van az embernek munkát kapni, mint nőként, aki teljes állást szeretne.)

Jó, ha ez kell a népnek, akkor ezt mondom: nagy család, csak semmi eredményorientáltság, a férjem részmunkaidős.

Ennek az lett, az eredménye, hogy még az első körökön sem jutottam túl (holott, azt a lécet korábban azért az esetek nagy többségében megugrottam).

És itt elengedtem a dolgot. Azt mondtam, hogy rendben; a pozit, ahova felvesznek majd, még nem írták ki, de előbb-utóbb ki fogják. Innentől én ezen többet nem stresszelek; a nagy számok törvénye alapján be fog jönni a munka, és ha legalább magamat adom, akkor a cég és a pozi is biztos, hogy testhezálló lesz. Így berendezkedtünk egy hosszú távú egykeresős családmodellre.

Ezek után pár héttel az egyik jelentkezésemre visszajeleztek: egy hét alatt zavartuk le a három körös interjú sorozatot, beleértve prezentációt plusz az ajánlatot a végén. (Életem leggyorsabb  kiválasztási folyamata volt), és ez a pörgés azóta is tart. A holland céges kultúrának nyoma sincs (csak annyiban, hogy nincs kantin), sőt az itt dolgozó hollandok sem tipikusak. Mondjuk nem is holland a cég 🙂
Mindenesetre azt kell, hogy mondjam, hogy megérte várni. Persze jó lett volna, ha előre tudom, hogy hol a vége (bár, akkor meg lehet, hogy pont nem ez lett volna a vége 🙂 ). Nyilván nagyon hosszú volt, de örülök, hogy kitartottam/kitartottunk és nem hoztam végül kompromisszumot, mert így egy olyan cégnél, olyan poziban dolgozok, ahol imádom a munkámat, az embereket és óriási lehetőségek vannak a jövőre nézve.

És hogy miért derült ki, hogy mennyire kelet-európai vagyok? A korábbi interjúkon jellemzően holland vagy más nyugat-európai emberekkel beszéltem.  A britekkel még általában gyorsan megvolt a közös hang, a többieknél viszont nem egyszer előfordult, hogy már  öt perc után éreztem, hogy nem működik a kémia, valami egész másról beszélünk. Ahol most dolgozom, a főnököm román, a felette levő pedig bolgár. Mindkettővel azonnal megvolt a közös hullámhossz, rögtön egy nyelvet beszéltünk, sokkal jobban, mint bármelyik korábbi interjúimon. 😀

Reklámok

Bunkó hollandok?

A történet ott kezdődik, hogy mielőtt kijöttünk volna, több helyről is hallottuk, hogy a hollandok “bunkók”, ami azt jelenti, hogy ami a szívükön az a szájukon, és akár a munkahelyen is megmondják, ha valami nem tetszik nekik, nyíltak és őszinték.

Ó, ez az én országom, gondoltam én, akinek nem a diplomácia az erőssége. Végre nem kell gondolatot olvasnom, hogy ki mire gondol, miközben valami teljesen mást mond, hanem mindenki tisztán nyílt lapokkal játszik.
Ehhez képest, az igazság az, hogy se a munkahelyen, se a privát életben nem találkoztunk ilyen jellegű “bunkó” megnyilvánulással. Mindenki abszolút segítőkészen, barátságosan állt hozzánk. Sőt a munkahelyen egy olyan dologra is felfigyeltünk, ami Magyarországon – és szerintem sok más országban sem – egyáltalán nem jellemző: a munkához és a munkatársakhoz való teljesen laza hozzáállás. Egy holland cégnél az első számú legfontosabb cél nem az eredmény, hanem, hogy mindenki jól érezze magát.

Ez persze nincs így világosan kommunikálva, mert naná, hogy vannak tervek, és elvileg kell hozni az eredményeket és számokat, de például, amikor én nagy lendülettel belevetettem magam a munkába, akkor óvatosan felvilágosítottak, hogy ne rohanjak annyira, hanem majd szép lassan, rengeteg fölösleges meeting során majd szép lassan közösen eljutunk egyről a  kettőre. Itt, azt hiszem úgy voltam vele, hogy elkezdem nyiszatolni az ereimet, mert én ugye abban szocializálódtam, hogy keményen dolgozni kell, hogy az ember hozza a terveket, míg itt valójában még tervek se nagyon voltak, még jó, hogy egy olyan kategórián dolgoztam, ami nőtt, ennek megfelelően az emberek is csak úgy tessék lássék dolgoztak, és nem nagyon vették jó néven, ha gyorsabban akartál haladni, mint ők.
N. is hasonló cipőben jár; neki a logisztikusokkal gyűlik meg rendszeresen a baja, akik eddig egy szállítást se tudtak hiba nélkül abszolválni. Viszont ha N. egy hiba miatt reklamál és mondjuk az adott logisztikus épp szabin van, akkor senki nem rohan megoldani a problémát. Szépen komótosan megvárják, amíg a kolléga visszajön szabiról, az ügyfél addig nyugodtan várhat. Felelősöket pedig nem nagyon keresnek. Ezt egyébként a volt főnököm fogalmazta meg nagyon találóan: “Olyanok vagyunk, mint egy nagy család”.

Ha a Jung féle személyiségteszttel szeretném jellemezni a helyzetet, akkor a holland vállalatok és benne az emberek zöldek: azaz empatikus, laza, informális, “csináljunk mindent együtt, úgy, hogy mindenkinek jó legyen”. Ehhez képest bennem is és N. ban is dominál a piros, azaz “csináljuk gyorsan, hatékonyan és eredményesen”.

Clarity4D-model

A piros attitűdünkkel Magyarországon semmi gond nem volt, de itt, az biztos, hogy még mindig tanulnunk kell a zöld hozzáállást, pedig már egy ideje itt élünk. N. még mindig felhív néha hörögve a telefonba: “Nem igaz, hogy ez már megint egy nagy család” 🙂

Viszont, hogy visszakanyarodjak a bunkósághoz: húgom tavaly meglátogatott minket, és ahogy leszállt a vonatról, rögtön megjegyezte, hogy “te, ezek a hollandok mennyire bunkók”. Akkor nem is igazán értettem, hogy miről beszél, elkönyveltem magamban, hogy rossz napja volt. Viszont, amikor elkezdtem naponta vonatozni a munkába, akkor rájöttem, hogy a hollandok tényleg “bunkók”, ha tömegközlekedésről illetve, ha specifikus akarok lenni, akkor, ha sorban állásról van szó.
N.-val megdöbbenve tapasztaltuk, amikor elkezdtük figyelni, hogy a hollandok nem tudnak sorban állni. És az elvárásunk még csak nem is közelít az angolokéhoz, akik még a buszmegállóban is fegyelmezetten sorban állnak, hanem csak egy átlagos magyar sorban állást vártunk volna el.

De nem, itt, ha kinyílik a vonatajtó, akkor a felszálló tömeg megkezdi a felszállást, tekintet nélkül arra, hogy esetleg valaki leszállna, és egymást tapossák az ülőhelyekért. (Arról nem is beszélek, hogy terhesen, nagy hassal, amikor már egyértelműen nem lehetett összetéveszteni, hogy kövér vagyok-e vagy terhes, mindössze az idős nők és a fekete férfiak akarták átadni a helyet. Nyilván az idős nőktől nem fogadtam el…). Magyarországon ha elég határozottan megy az ember, akkor a többiek megállnak vagy kikerülik. Itt nem, itt mindenki nagy egóval és határozottan megy előre, nem törődve azzal, hogy adott esetben egymásnak mennek egy hasonlóan határozottan közlekedővel.
A hektikus sorban állásra egyébként mindenhol lehet példát találni, egy gyorsétteremben vagy a parkolóautomaták előtt az egy sorból villámgyorsan kialakulhat 2 sor, majd vissza, szóval résen kell lenni, és fel kell venni a sorban állás dinamikáját. 🙂
Ezzel szemben viszont nem egyszer fordult elő a szupermarketben, ha csak egy vagy két termék volt a kezemben, hogy előre engedtek a sorban.

Tehát összességében semmiképpen nem tekinteném a hollandokat bunkónak, sőt, mindössze a tömegközlekedés és a tömegben való közlekedés egyszerűen eltér a Magyarországon megszokottól.

És ha már felmerült a tömegközlekedés: már korábban is említettem, hogy a holland férfiak meglepően vicces, idióta zoknikban járnak; adott esetben még egy komoly öltönyös figura is, ha leül kivillan egy színes, mintás zokni. És a vonaton kivillan, úgyhogy fotóztam is néhányat (ennél sokkal több volt, de nem találom a képeket):